Tisztelt Hallgatóság, Kedves Vendégek!

Igen nagy öröm számomra, hogy Berlász Melinda szerkesztő asszony jóvoltából lehetőséget kaptam a Magyar Zeneszerzők című kismonográfia-sorozat egyik kötetének megírására. Öröm, mert frissen végzett zenetörténészként nagy megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, s mert doktoranduszként a disszertációmhoz kapcsolódó munkálatok közepette egy üdítően más kutatási témába kóstolhattam bele. Leginkább azonban annak örültem Berlász Melinda megkeresésekor, hogy Járdányi Pálról írhatok, akinek életművéről a kötet előkészítését megelőzően én magam sem tudtam eleget, ám tanulmányaim során sokat hallottam korszakalkotó jelentőségű népzenetudományi munkásságáról, gazdag és jelentős zenetörténeti értéket képviselő zenei publicisztikájáról, ismertem méltán nagyra tartott magnum opusát, a Vörösmarty-szimfóniát, valamint természetesen – mint minden magyar zeneiskolás – sok pedagógiai művét játszottam, melyek közül a Fuvola-zongora szonatina különösen a szívemhez nőtt. Most, hogy az elmúlt évben Járdányi korával és környezetével ismerkedtem, hogy műveit meghallgattam, végigjátszottam, és megkíséreltem megérteni, elemezni azokat, s hogy mindennek eredményét legjobb tudásom szerint ebben a kis kötetben összefoglaltam, sokkal árnyaltabb és gazdagabb kép bontakozott ki előttem Járdányiról: művelt szellemiségéről, tiszta, bátor jelleméről, melyről egy politikailag valóban kiélezett helyzetben tett tanúbizonyságot, valamint kiváló mesterségbeli tudással írt, sokszor megindító hangú kompozícióiról. A legtöbb, amit kívánhatok, hogy e kis kötet olvasóinak – legalább részben – megmutathassam ezt a képet, mely arra ösztönzi őket, hogy meghallgassák, előadják és tanítsák Járdányi Pál műveit; s hogy Járdányi személyiségének, sokoldalú tevékenységének és kompozíciós stílusának megértését és helyes megítélését némiképp elősegíthessem.

Járdányi a színpadi zenét kivéve minden műfajban komponált, s különböző apparátusra írt kompozícióinak csoportjai más-más szempontból jelentősek életművében. Zenekari művei azért kiemelkedők, mert legnagyobb szabású és legnagyobb gonddal írt darabjait képviselik; kamaraművei azért, mert stilárisan a legszínesebb csoportot alkotják; kórusművei kodályi értelemben vett köznevelési missziót töltenek be; zongoradarabjain a fiatal szerző kibontakozását lehet végigkövetni; vokális darabjai – azaz dalai és oratóriuma – pedig talán legihletettebb, legintimebb alkotói megnyilatkozásai közül valók. A műfaji–apparátusbeli csoportok életművön belüli jól körülhatárolhatósága és szuverén jellege miatt a kötetben a műveket nem kronologikusan, hanem apparátusukból kiindulva tárgyaltam. Másrészt Járdányi sajnálatosan szűkre szabott – csupán mintegy két és fél évtizedet felölelő – alkotói pályája is indokolta, hogy ne szabják merev időbeli, az egyes zeneszerzői korszakokat elválasztó határokat. Ráadásul ismeretes, hogy Járdányi életművét nem tagolják jelentős stílusváltások: számára gyermekkorától fogva döntő, egész életét és életművét meghatározó inspirációs forrást jelentett a magyar népzene, valamint Bartók és Kodály művészete, amelynek maga választotta útjáról valójában soha nem tért le. Zeneszerzői oeuvre-jének e viszonylagos stiláris egységéből azonban nem következik, hogy alkotói pályáján ne körvonalazódnának bizonyos zeneszerzői korszakok.

A kismonográfia korlátozott terjedelme miatt kevés szó esett Járdányi gyermekkori- és fiatalkori műveiről, holott ezek nemcsak tekintélyes mennyiségük miatt érdemesek a figyelemre. A fiatal zeneszerző számtalan zongora-, kórus- és kamarakompozíciója ugyanis sok-sok invencióról, nagy kísérletező-kedvről, páratlanul fejlett önkritikáról és humorérzékről tesz tanúbizonyságot. Már ezekben a művekben megragadható Kodály és Bartók szellemi és zenei hatása, ami egyrészről Járdányi mestereinek – mindenekelőtt Rajeczky Benjáminnak és Bárdos Lajosnak – nevelő tehetségét dicsérik, másrészt a tehetséges ifjú komponista érzékét, mellyel igen korán választott önmaga számára egész életművét meghatározó mintaképeket.

Részben e gyermekkori zongoradarabokból nő ki – stílusában és konkrétan anyagát is felhasználva – a zeneakadémista Járdányi egyik legjelentősebb műve, a Zongoraszonáta, melynek viszont a két évvel későbbi Kétzongorás szonáta jelenti szoros stílusbeli folytatását. E negyvenes évek végi darabjaiban még sokféle arcát mutatja a zeneszerző, s bizonyos tekintetben ezt a fiatalkori darabokban tapasztalt kísérletező kedvével is összefüggésbe hozhatjuk, ám a sokféleségből már több darabjában kibontakozik az az egységes irány, melynek következménye a Bartók zenéjéhez értőn forduló, Bartók zsenijének kikerülhetetlen hatását vállaló, mégis eredeti stílus. Közismert, hogy a második világháborút, de főleg az 1949-et követő súlyos években a Bartók-stílust kizáró mintának tekinteni igen nagy személyes bátorságot és zenei éleslátást követelt egy fiatal zeneszerzőtől – ennek fényében kell hát tekintenünk például a bartóki Táncszvit szerkezetét idéző zenekari Tánczenét, az 1. vonósnégyes fájdalmas, kromatikus polifóniáját, a zongorás szonáták ütőhangszer-effektusait és a Divertimento concertante bartóki tánc-sodrását. Járdányi ez utóbbi kompozíciója egyben fontos életrajzi eseményhez is kapcsolódik: a Divertimento concertante úgynevezett “felszínessége” szolgált ürügyként a szerzőt politikai nézetei miatt támadó ellenfelek számára 1951-ben a Magyar Zeneművészek Szövetségében. Ez a fájdalmas esemény nemcsak a hatalommal való első nyílt összeütközést jelentette a kommunista rendszerrel mindvégig állhatatosan szembenálló Járdányinak, de közvetve egy újabb zeneszerzői attitűdöt, ha úgy tetszik egy második zeneszerzői korszakot is életre hívott, melynek alapja a magyar népdal volt. Így az ötvenes évek első felében számtalan kórusra írt népdalfeldolgozás, zenekari és kamarazenei népdalvariáció és népdal-ízű, pentatonizáló tematikájú kamarazenei kompozíció született Járdányi műhelyében, mellyel tudatosan protestált a zsdanovizmus elvárásaival szemben. Irodalmi hátterét, program-szerűségét tekintve kivételesnek tetszik a szintén ekkoriban elkészült Vörösmarty-szimfónia, melyben Járdányi egyszerre tiszteleg a 19. és 20. századi magyar zenei és irodalmi örökség előtt, s melyben ugyanakkor szenvedélyesen kibomlik és megmutatkozik saját, állhatatos művészi és emberi hitvallása.

Járdányi nehéz korban élt, így nem csoda, hogy rövid élete során meghatározó nyomot hagyott a politikai események alakulása. Harmadik alkotói korszakának kezdete sem független a külvilág eseményeitől: az 1956-os forradalom bukásának tragikus élményéhez kapcsolódik. Ez az év azonban, paradox módon, nemcsak súlyos csalódást, hanem személyes boldogságot is tartogatott: második házasságának kezdetét, mely élete hátralévő részében kiegyensúlyozott családi hátteret biztosított számára. E kettős élményből – azaz a politikai csalódásokból, az egyre súlyosbodó mellőzöttségből illetve a szerető család nyugalmából – szövődik Járdányi utolsó alkotói korszakának mással össze nem téveszthető hangvétele, stílusa. A kompozíciókat valamiféle nem e világi emelkedettségük, fájdalmas kitöréseik ellenére is alapvető egyszerűségük, derűjük, valamint tömör írásmódjuk különbözteti meg az életmű korábbi darabjaitól. Ezen utolsó, a teljes életmű megkoronázását jelentő alkotói periódus jellemző művei közé tartozik a kis Hegedű–zongora- és Gordonka–zongora szonatina, a Karácsonyi fény című kórus, és mindenekelőtt a stílusában szorosan összekapcsolódó három zenekari darab: a Hárfaverseny, a hegedűre és vonószenekarra készült Concertino, valamint a Vivente e moriente.

Élete utolsó műve a befejezetlenül maradt oratórium Vörösmarty Előszó című versére, melynek utolsó sorait halálos ágyán vetette papírra. Az Előszó emelkedettsége, indulatos hangja, apokaliptikus költői–zenei képei még így, torzó alakjában is megmutatják, milyen nagyszabású, jelentős mű lett volna, ha elkészülhet. Nem így történt azonban, s 1966-ban tragikus módon vége szakadt Járdányi zeneszerzői és tudományos munkásságának. Nekrológjában Kodály Zoltán így fogalmazott: “Erejének teljében hagyott itt bennünket. Talán gondban amiatt, hogy annyi mindent nem fejezhetett be. De nyugodtan abban a tudatban, hogy ameddig dolgozhatott, egész odaadással és teljes sikerrel tette.”

Köszönöm a figyelmet!

Kusz Veronika